2017-ben kezdődött minden. Akkor egy megérzés által tudtam, hogy hamarosan megtapasztalhatom azt, hogy milyen, amikor egy élet növekszik a női szív alatt. Azon a napon, amikor a terhességi teszten megjelent a két csík, a munkában nem éreztem jól magam, konkrétan erőm sem volt semmihez. Nehezen telt el a munkaidő. Hazafelé már jobban éreztem magam. Azt tudni kell, hogy a munkahelyem nincs közel, így busszal közlekedtem. Miután leszálltam, egyik munkatársamat kértem meg, hogy menjen be tesztért. Korábban én mentem be a gyógyszertárba, de akkor nem jött össze egyszer sem. Éppen ezért nem én mentem be. Nem vagyok babonás, de akkor úgy éreztem, hogy az jobb lesz. Miután hazaértem, meg is csináltam a tesztet, ami pozitív lett. El sem akartuk hinni a párommal. Ahogy teltek a hetek, jöttek a tanácsadások, vérnyomás mérés, súlymérés és még pár klassz dolog. Az ultrahang volt a kedvencem, mert jó volt látni, hogy mekkora is a hasban a magzat. Szépen növekedett, gondjaink sem adódtak. Az állapotosság végefelé azonban volt némi probléma. A vérnyomásom magas volt, ami alapból nem jellemző rám. A védőnőm tanácsára bementem a kórházba (persze nem egyedül), ahol szintén megmérték és igen, magas volt, így bent kellett maradnom. Utálok kórházakban lenni, főleg bent feküdni, de amilyen állapotban voltam, egyáltalán nem zavart a dolog. Hiszen nem betegség miatt voltam bent. Kicsit ugorva... Eljött az ideje a picinek. Császármetszésem volt, hiszen olyan betegségem van, aminek az altatás elvileg nem tesz jót. A szuri után pár másodperc kellett, hogy érezzem a zsibbasztó hatást, így nem éreztem deréktól lefelé semmit (mint a foghúzásos zsibbasztás, csak ezt deréktájra megy). Amikor rám került a maszk, eléggé elfogott egy pánik szerű érzés. Nagyon rossz volt, de szerencsére hamar elmúlt, ráadásul pár nővér is ott volt, akik folyton kérdezgették, hogy hogy is érzem magam. Azt a kis pánikot egy nagy álmosság érzés váltotta át. Mintha nem aludtam volna ki magam eléggé. Szerencsére nem aludtam el, szóval nem volt gond.

A legszebb pillanat a császározásban az volt, amikor a pici arcát az enyémhez nyomták. Kapott is egy puszit. Maga a császár nem fájdalmas, semmit sem lehet érezni, na de utána... Jól tudom viselni a fájdalmat, de ez mégis kifogott rajtam. Túl lettem rajta, három nap után pedig mehettünk is haza. Izgalmas és tanulással teli napok kezdődtek számunkra, mint újdonsült szülők. Olykor nem volt egyszerű és voltak nehéz pillanatok is, de semmiért nem cserélném le ezt az időszakot. Lassan két éves a csöppöm és örökmozgó. Szeret futkározni és játszani is. Igaz, ha hisztis, azt nem tesszük zsebre, de sok gyerek ilyen. Azt észrevettem magamon, hogy amig növekedett a pocakomban, sokkal könnyebben sírtam olyan dolgokon, amiken nem, vagy csak épphogy. Érzékenyebbé váltam, ami még most is tart. Azt hiszem, ezzel nem csak én vagyok így, ami nyugtató számomra. Már nagyon várom, hogy sok-sok dologra megtaníthassam és jó irányba tereljem az életét, hisz az élet nem egyszerű, főleg manapság nem. Élvezem az anyaságot, bár sokat kell még tanulnom, de állok elébe!